Ha tudom valaminek az okát, akkor értem, hogy miért alakult ki olyanra, amilyen lett.
Az önszeretet esetében ez annyit tesz, hogy látom saját magamat,  tudom szemlélni a saját fejlődésem útját, így természetes, hogy hibázom, hasraesek,  hiszen tanulni csakis a hibákból lehet. A saját hibáinkból!
Téves az az állítás, hogy más hibáiból tanul az okos. Ilyen nincs. Érzelmileg és értelmileg is meg kell tapasztalnom valamit, hogy igazán jelentéssel bírjon a számomra, abból tudok igazán tanulni.
A saját tanulnivalóim a saját utamon adódnak, abban pedig részt kell venni.
Úgy kell szeretnünk magunkat, mintha a saját magunk egyetlen gyereke lennénk. Az az egyetlen gyerek aki csak ritkán tiszta, jólfésült és kellemes. Sokszor gond van vele, mégis szereti az ember. És ha hasraesik, az ölébe veszi, ahelyett, hogy jól behúzna neki egyet ráadásként. Merthogy tudom, hogy  csak kicsi, most tanul mozogni, majd ha nagy lesz, nem esik hasra annyit. Együttérzéssel szemlélem a dolgait, átérezve, hogy a fejlődés bizony nehéz dolog. Megvigasztalom, ha kell, és vigyázok rá, felelősséget vállalok a testi és lelki jóllétéért.
Ilyen az önszeretet. Felelősséggel és együttérzéssel ölbe venni saját magunkat. Örülni, ha sikerül valami, s biztonságot nyújtani, ha nem, hogy fel tudjon megint kelni, és tanulhasson tovább az a gyerek, azaz önmagam.
Ebből  pedig látom azt is, hogy a nagy egész, az Isteni Terv részeként teszem mindezt, hogy része vagyok a Teremtésnek, és ezért tiszteletet érdemlek.
Szeretem magamban azt, aki teremtett, merthogy bennem van.