Az odaadás

Az odaadásban egyrészt eltávolodom a saját énemtől és megválok annak egy részétől, másrészt pedig közeledem  valamihez és átadom annak magamat, Így aztán többé már nem az énemhez tartozom, hanem
ahhoz ,aminek magamat szentelem.
Vajon mi történik ilyenkor? Elveszítem vagy éppen ellenkezőleg, megtalálom és jobban megismerem magam?
Az odaadás, megválás a régitől és egyben valami újnak a felfedezése. Hogyan kezdődik mindez? Bennem van a forrása ? Belőlem indul kifelé az odaadás? Vagy valami rajtam kívülálló az, ami legelőször is magához vonz, az odaadásom pedig csupán egy reakció minderre? Válasz valamire, ami már előbb létezett? Mi késztet arra, hogy átadjam magam a munkának, egy játéknak, egy kedvtelésnek, valamilyen különleges zenének, de mindenekelőtt a szeretteimnek, gyermekként a szüleimnek, férfiként vagy nőként a partneremnek, szülőként pedig a gyermekeimnek?
Az odaadás kezdete az amikor elfog bennünket egy érzés, amely teljesen magával ragad és hatalmába kerít. Abban a szempillantásban megválunk az énünktől , átadjuk magunkat ennek az érzésnek és hagyjuk , hogy birtokba vegyen.
Érdekes, hogy éppen az odaadásban vagyunk a legmélyebben önmagunk.Ilyenkor megszűnik minden erőfeszítés. Kilépünk magunkból , ugyanakkor pedig mindvégig önmagunk maradunk. Megfeledkezünk magunkról, mégis teljes valónkkal jelen vagyunk. Átadjuk magunkat valami másnak és egyúttal a saját érzéseinknek.
Hogyan tapasztalhatjuk meg a legteljesebb odaadást? Ha a figyelmünket egy hatalmasabbra összpontosítjuk, amely vonz bennünket, ugyanakkor pedig felfoghatatlanul titokzatos marad a számunkra.Ez a koncentrált figyelem maga a tökéletes , megingathatatlan, maradandó odaadás, a valódi jelenlét.